Az olvasás jövője – kiváltságosoké lesz a világ?

A minap jelent meg a hír, miszerint minden idők legrosszabb szövegértési eredményeit produkálták a magyar diákok a legutóbbi felmérésen. Ezzel szépen összecseng az a jelenség, hogy a közösségi médiában megfigyelhető a szöveges tartalmak rovására a pár perces videók térnyerése. Felmerült bennem a kérdés: vajon nekünk, szövegíróknak (és úgy általában) az olvasásnak feladták-e már az utolsó kenetet vagy azért van még remény? Erről beszélgettem Sándor Klárával, a Szegedi Tudományegyetem DSc tanszékvezető egyetemi tanárával, az Olvasáskutatás című könyv szerzőjével.

A szövegíró szakma képviselői (talán mindannyiunk nevében kijelenthetem) azt tapasztalják, hogy a szöveges tartalmak – nemcsak a marketing típusúak, hanem úgy általában az olvasmányok – jelentősen vesztettek népszerűségükből. Ez pillanatnyi állapot vagy inkább hosszú távú tendencia?

Valószínűleg hosszú távú tendencia, mert a korábbi kutatások szerint régebben valamivel többet olvastak az emberek, ugyanakkor ne felejtsük el, hogy ezek a kutatások a szépirodalom olvasását mérték. Ha ehhez hozzáteszünk minden mást, amit olvasunk, szakirodalmat, ismeretterjesztést, a híreket, a közösségi média posztjait és így tovább, akkor kedvezőbb arányokat kapunk.  

Az olvasás tekintetében van különbség ezek között?

Ha egy kutatás azt vizsgálja, hogy mennyit olvasnak az emberek, az olvasmányok műfaji különbözősége jelentősen torzíthatja a végeredményt. Korábbi olvasásszociológiai felméréseknél ugyanis a “mennyit olvas Ön?” kérdésnél a válaszadók nagy többsége kifejezetten a szépirodalomra gondolt. Pedig, ha magából az olvasás definíciójából indulunk ki – betűket fogyasztunk és a betűhalmazokat értelmezzük valahogyan – minden, ami szöveges formában kerül elénk és azt mi dekódoljuk, olvasásnak minősül.

Máshogy olvassuk Tolsztojt, mint a mosógép használati utasítását?

Nincsenek arra vonatkozó információim – ezt talán csak egy MRI-s vizsgálatát erősíthetné meg –, hogy más agyterületeket mozgatnak-e meg a különböző típusú olvasmányok. Ennek ellenére elképzelhetőnek tartom, hogy az agy máshol és másképp reagál egy szépirodalmi műre, mint egy szakirodalmi kiadványra. Jó esetben a szakirodalom olvasása közben nem járunk be akkora érzelmi utat, mint egy nívós regénynél – kivéve, ha az ominózus szakirodalmi munka egy orbitális butaság vagy ellenkezőleg: briliáns írás. 

Visszakanyarodva a kérdéshez, a figyelem intenzitása szerint is különböző szövegtípusokat különböztetünk meg. Eszerint van a felületes olvasás – jó példa erre az, ahogy átfutjuk reggelente a híreket – és az elmélyült olvasás.

Van hierarchia szöveg és szöveg között?

Konzervatív gondolkodású bölcsészként nem válaszolhatok másként, mint hogy az értékközpontúság szempontjából mindenképp. A hűtő ajtaján hagyott üzenet és egy Thomas Mann mű nyelvi megfogalmazása nyilván nem azonos színvonalú, de nem is kell, hogy az legyen, különben három oldalon keresztül olvashatnánk, hogy elfogyott itthon a tej.

Funkcionálisan tehát különböző tartalmakról beszélünk, ennélfogva a megértésükhöz szükséges energia is más lesz. A könnyedebb szövegek az agyunk számára energiatakarékosabbak. Ugyanakkor manapság az olvasók sok mindent neveznek szépirodalomnak: a nyelvi igénytelenséggel megírt női magazinokat éppúgy, mint a futószalagon gyártott egyen fantasy regényeket. Ezeket érdemes megkülönböztetnünk egymástól.

A Cs. Gyimesi Éva kolozsvári irodalomprofesszortól kölcsönzött kifejezéssel tökéletesen szemléltetett tevékenység: a világteremtő munka nagy erőfeszítést igényel, de nagyobb élvezeti értékkel jutalmazza meg azt, aki igazán szeret olvasni. 

Ami viszont nem befolyásolja egy könyv értékét az az, hogy kinek, milyen korosztálynak szól az adott mű. Vekerdy Tamás pszichológus azt vallotta, hogy a gyereket mindig lábujjhegyre kell állítani ahelyett, hogy kiszolgálnánk. Igaz ez a nekik szóló olvasmányokra is. A jó könyv nem gügyög, nem megy le a gyerek szintjére, ellenkezőleg, a kis olvasót, mesehallgatót húzza fel magasabbra. Bár az erőfeszítés nélkül fogyasztható könyveket nagyon szeretik a kicsik, ezek fejlesztik őket a legkevésbé.

Végezetül a minőségi és silány munkák megkülönböztetésében viszonylag jó iránytű lehet nekünk az adott szerző “termékenysége”. Amikor egy író évente hat művet jegyez, akkor azért érdemes gyanakodnunk…

Ez utóbbiak tehát a szöveg light-ok. De vajon a szépirodalmon és az igényes szakirodalmon kívül minden más ilyen könnyen befogadható szövegnek minősül?

Nem. Vegyük példának a használati utasításokat, műszaki leírásokat, amik nem éppen a könnyen fogyasztható nyomtatott termékek közé tartoznak. Sőt, az ilyen típusú szövegek kifejezetten nehezen értelmezhetőnek minősülnek. Már csak azért is, mert ezek többsége – a legtöbbször angolról, németből, vagy pláne kínaiból gyatrán fordított – szöveg. A különböző összeszerelési útmutatóknál, használati utasításoknál sokkal egyszerűbb videót alkalmazni. A nyelv ugyanis nem igazán teljesít jól akkor, amikor valamilyen folyamat apró lépéseit kell leírnia.

Gondoljunk csak arra, hogy anélkül, hogy megmutatnánk, nem tudjuk elmagyarázni, hogyan kell biciklizni. Ugyanezen logika mentén van létjogosultsága az IKEA képes összeszerelési útmutatóinak is, ahol vizuálisan követhetjük a bútorszerelés mozzanatait. Amikor utánzással sajátítjuk el az ismereteket, akkor akaratlanul is ősi mintákat követünk, eleink ugyanis úgy adták át a tudnivalókat, hogy a szóbeli magyarázat mellett megmutatták a gyerekeknek a teendőket.

A videó teljesen kiválthatja a szövegírást?

Az egyszerű videós tartalmak fogyasztása nem igényel komolyabb agymunkát, így ez is az olvasás ellen hat. Ettől függetlenül, kölcsönkérve Zsadon Béla korrektor találó elnevezését: a “szövegipari munka” nem szűnhet meg egyik napról a másikra, mivel a tudomány vagy valamilyen szakterület népszerűsítése, a magyarról magyarra fordítás komoly szakértelmet kíván.

A film – legyen az pár perces vagy nagyjátékfilm – nem pótolhatja teljes mértékben a szépirodalmat. Ha a kötelező olvasmányok elolvasása helyett a művek filmes változatára szavazunk, akkor megfosztjuk magunkat attól, hogy megtanuljunk egy írásművet olvasni, elemezni és a könyv általi világot teremteni, ami a szépirodalmi mű lényege.  A könyv és a film nem csereszabatos. Ha így lenne, akkor nemcsak olvasni (és a művet értelmezni) nem tanulnánk meg, de a filmet mint önálló művészeti alkotást sem tudnánk értelmezni. 

A könyv több, mint pusztán sztori, a művészet lényege pedig a történetmesélésen túl az, hogy a művész megteremtve a saját világát, eszközt ad a kezünkbe, amellyel mi is megteremthetjük a sajátunkat. Természetesen a jó filmek is nagy élményt nyújthatnak, amikor napokig azt érezzük: nem tudunk és nem is akarunk továbblépni a következőre, mert még dolgunk van az adott művel. 

Azt mondta: egy könyv csak általam, olvasó által kel életre. Kell hozzá a fantáziám, a világteremtő képességem. Ezek szerint az olvasó társszerző is egyben?

Szerintem mindenképpen. Több irodalomelméleti irányzat kimondja, hogy olvasó nélkül a könyv csak fizikai tárgy, attól kel életre, ha elolvassuk. És a mű akkor és csak attól elevenedik meg, ha beleolvassuk magunkat, tapasztalatainkat, élethelyzetünket, gondolatainkat, kérdéseinket. Vagyis ebben az értelemben saját világot, saját művet teremtünk. 

Most egy kicsit – a magas irodalom sűrű emlegetése okán – úgy érzem, hogy az elefántcsonttornyon: a szépirodalmon kívül nincs világ. Hol van a helye a kevésbé magas színvonalú írott anyagoknak, a magamfajta szövegíró munkájának, a könnyedebb filmeknek?

Szükség van azokra is. Én sem csak Thomas Mannt olvasok. Amikor az ember fáradt és kikapcsolódni szeretne, akkor általában nem a legmagasabb művészi színvonalat keresi. Éppen a fentebb említett agyi energiaigény miatt.

Sokat gondolkodtam, hogy megkérdezzem-e, de nem nagyon tudom, akarom megkerülni: mit szól a legfrissebb szövegértési eredmény(telenség)hez?

Sajnos nem lepett meg, mert a korábbi fölmérések is gyenge eredményeket mutattak.  Persze ettől még tragikusnak gondolom, nemcsak a kézzelfogható eredmény miatt, hanem azért, mert ebből következtetni lehet, hogy milyen hallgatók érkeznek majd hozzánk néhány év múlva az egyetemre. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy már a mostani egyetemisták egyikének-másikának is 32(!) oldal elolvasása szinte teljesíthetetlen feladatnak tűnik.

Azért nem lepődtem egyébként meg, mert a különféle szövegértési vizsgálatok lassan két évtizede azt mutatják, hogy nagy baj van – valahol fölső tagozatban és a középiskolákban. Tíz évvel ezelőtt ugyanis az alsó tagozatosok, a negyedik osztályosok szövegértési teljesítménye még sokkal jobb volt, s aztán romlott le. Nem tudom, hogy a mostani eredmények mit mutatnak ezt illetően. 

Közhely, de igaz: olvasó szülő olvasó gyereket nevel. Tehát a családi minta ragadós. De a kép teljességéhez azt is hozzá kell tennünk, hogy a gyerekek kognitív képességei nem azonosak. Amelyik gyerek könnyebben boldogul az olvasás elsajátításával, amelyik hamarabb érez rá az olvasás ízére, az nagyobb valószínűséggel szereti is meg. A későbbiekben pedig a gyengébben olvasó és jobb szövegértést produkáló diákok között egyre csak nyílik majd az olló.

Mindeközben fontos az is, hogy ne csak azt kérdezze meg a tanár: mik a verslábak vagy mikor született/halt meg Arany János, hanem arra is kíváncsi legyen, hogy mit gondolt a diák az adott műről. Tapasztalatom szerint ezt a kérdést ma csak nagyon kevés tanár teszi fel. 

Ha abból indulunk ki, hogy minden műbe saját magunkat olvassuk bele, és azt érezzük, hogy ez senkinek (még a tanárnak sem!) nem kelti fel az érdeklődését, akkor a végeredmény unalmas, kizárólag a lexikális tudást számonkérő irodalomtanítás lesz. 

A szövegolvasás technikáját is mindenképpen fejleszteni kellene a gyerekeknél, hogy képesek legyenek nagyobb mennyiséget folyékonyan értelmezve olvasni. Különösen azért,  mert az olvasás fókuszált tevékenység, egy szórt figyelmű gyereknek, aki ki van téve a telefon/tablet villódzó csábításának, nem lesz türelme még egy féloldalas szöveg elolvasásához sem, pláne, ha csak döcögve képes a szövegben előrehaladni.

Az általam tapasztalt “nem írok, nem olvasok attitűd” és a fentebb idézett szövegértési eredmények ismeretében nehezen tudok őszintén reménykedni az olvasás/ szövegírás jövőjében. Félő, hogy teremtett világtalanság vár ránk. Igazam van?

Az olvasás olyan agyi képességeket fejleszt, amire semmilyen más tevékenység nem képes.

A nyugati civilizáció nagy mértékben az írásbeliségnek köszönhetően lett az, ami. És most nem a kultúrák, hanem a civilizációk közötti különbségekről beszélek. Nem véletlen, hogy a tudomány területén a 18–20. században a nyugati civilizáció képviselői értek el kimagasló eredményeket, azaz azon tudósok, akik abból a kultúrkörből érkeztek, amely az írásbeliségből vezeti le magát.

Az írott információ átadásának, illetve dekódolásának elsajátítása azonban nem kiváltság, mindenki képes rá. Jó példa erre az oktatási kutatásokban rendre a legjobban teljesítők között szereplő Dél-Korea, amelynek az iskolarendszerében találkozik a nyugati civilizáció a keleti kultúrákra jellemző fegyelmezettséggel és a tudással szemben mutatott alázattal.

Korai még temetnünk az olvasást?

Az elektronikus könyvolvasók megjelenésekor sokan vizionálták a könyv halálát. Aztán ezek az eszközök mégsem tudták a megjósolt piaci eredményeket elérni. Hasonló utat járt be a zenében a bakelit lemez, ami most másodvirágzását éli, pedig azt hitték róla, hogy végleg leváltja majd a CD.

Akik szeretnek olvasni, azok többségükben a papíralapú könyveket választják. Az olvasás ugyanis komplex tevékenység, amiben az illatok (új könyv illata), hangok és az érintés (lapozás) is szerepet kapnak. Az olvasás olyan szertartás, olyan bőséges kincsestár, amit nem áldozunk fel csak azért, hogy egy könyvtárnyi kötetet vihessünk magunkkal. Éppen ezért a tendenciákat látva úgy vélem, hogy sem az olvasás, sem a könyv nemigen tűnik el a középtávú jövőben sem: bőven lesznek olyanok, akik nem lesznek hajlandók lemondani arról, hogy pihenésképpen saját világokat építsenek maguknak.