Az elefántcsonttoronyból szép a kilátás, csak kár, hogy kevesen akarnak felmászni oda!

Minden vállalkozás azt szeretné, hogy folyamatosan nőjön az ügyfélszáma. Így aztán, amikor a kliensek bármilyen oknál fogva fogyatkozni kezdenek, akkor az ügyvezető alaposan rátenyerel a pánik gombra. Most három, valós életből merített PR/marketing (majd később jól elvitatkozunk azon, hogy ez inkább PR vagy inkább marketing volt-e) példát hoztam arra, hogyan csúszhat bele egy vállalkozás ebbe a dilemmába.

A példának citált cégeket nem nevezem meg, ugyanis nem az a célom, hogy pellengérre állítsam őket, hanem hogy rámutassak egy létező jelenségre és segítsek levonni a szükséges tanulságokat.

A szépségipar szépséghibája

Az első esetben főhősünk egy szépségipari kisvállalkozó. Hogy jól végzi a munkáját, az vitán felül áll, ügyfélköre mégis apad. Kliensei ugyanis korosabb hölgyek… a többit meg talán nem is kell részleteznem. A fiatalok valamiért kerülik az üzletecskét. Pedig bent hívogató, elegáns, tiszta környezet fogadja a betérőt. Csak hát, kevesen jutnak el odáig…
A bejárat egy szürke, kissé romos épületből nyílik, cégtáblát pedig a kerületi önkormányzat vagy a házközösség nem enged felhelyezni. Innen szép nyerni! – gondolhatjuk. Nem marad más hátra, mint az online kommunikáció, ami majd idetereli a látogatókat és ami hírt ad, a mégegyszer mondom: a kifogástalan kiszolgálásról.

Hová tűntek a fiatalok?

És igen, jól érzitek: ezzel van a baj. A tulajdonos ugyanis erős fenntartásokkal viseltetik az efféle, internetes földi hívságok iránt.

 
Fiatal, hamvas kliensekre vágyik, akik majd hócsizmában és pufikabátban lépnek be a digitális jégkorszakban ragadt vállalkozása kapuján, ám azoktól a platformoktól, ahol ezek a hamvas kliensek “fészkelnek” tudatosan távol tartja magát. 

A hírnév szájról szájra…

A tulajdonos nem veszi tudomásul, hogy ma már a “jóság, sőt a kiválóság” sem elegendő hívószó. “A hírnév szájról szájra terjed” – mantrázza, amihez egykori tanárom csak annyit tenne hozzá lemondóan: szájról szájra csak a herpesz terjed… Így hát aztán vele együtt az ügyfélköre is öregszik, mert a demográfia törvényei nemigen hajolnak meg az elvei előtt.

Megöregedett retro

Vagy itt egy másik példa – a vendéglátás területéről. A probléma hasonló az előzőhöz. A ‘80-as-90-es években felfuttatott hely, anno konkurencia híján tisztes üzleti hasznot hozott. Az idő azonban a vállalkozás ellen dolgozik.

 
A korábban aranybányának számító üzlethelyiséghez éppúgy nem nyúltak, mint a termékkínálathoz. Az egykor retro hangulatú helyiség mára szomorúan avíttá kopott, és a dizájnhoz hasonlóan a kommunikáció is épp ilyen poros. 

Megáll az idő és a növekedés

Ami tegnap a negyvenes-ötvenes, mára hetven pluszos célközönségnek tökéletesen megfelelt, az ma pont arra jó, hogy a fiatalok elbiciklizzenek mellette. Őket az egyszeri vállalkozás versenytársai hallgatták meg. A konkurencia dizájner segítségével az egyetemista korosztály ízléséhez passzoló látványvilágot és ehhez igazított, fiatalosan rugalmas termékkínálatot teremtett, de a stílustuning itt nem állt meg, a regionális sajtóban egy-egy cikk/hirdetés erejéig rendszeresen tiszteletüket teszik és saját TikTok és Instagram csatornájukon is sugározzák az életérzést. 

Életérzés a radar alatt

Mert hogy a videók többségében nem egy konkrét termék áll a fókuszban, hanem az a “feeling”, ami megkülönbözteti az idők és a vásárlóközönség derékhadát kitevő tinédzserek szavát meghalló szolgáltatót a többiektől.
Főhősünk mindennek nem látja értelmét. Ahogy az üzlethelyiség kicsinosítását, úgy a termékkínálat naprakésszé tételét vagy a márkakommunikáció új csatornákra terelését is felesleges és felettébb költséges macerának gondolja. Úgyhogy marad a repülés. A radar alatt…

Prémium kategóriás problémakör

Végül egy másik példa, ezúttal a kereskedelem területéről. Kifogástalan üzlethelyiség, elismerésre méltó, prémium termékkínálat. Egyértelmű, hogy ez a bolt a témára fogékonyak mekkája. Csakhogy a törzsközönséget két kezemen (na jó, vegyük hozzá a lábujjaimat is!) meg lehet számolni. Ha figyelembe vesszük azt a tényt is, hogy egyszeri kereskedőnk meglehetősen borsos árú, hosszú használatra tervezett eszközöket árul, máris jobban átérezzük problémáját. A konkurencia fanklubja viszont folyamatosan növekszik. Történetünk főhőse pedig azon töpreng: miért.

Nem olcsóbb, nem jobb, csak profibb

Nem titok: a versenytárs nem jobb, még csak nem is olcsóbb termékekkel, hanem profibb PR-ral/marketinggel állítja a maga oldalára a vásárlókat.
Szinte minden, a profilba vágó magazinban szakértőként jelenik meg a “mumus vállalkozás”. Mégpedig meglehetősen sűrűn. Ha pedig már elméletben kifejtette véleményét egy-egy újdonságról, akkor előkotorja lajtorjáját és lemászik a maga ácsolta elefántcsonttoronyból, egészen a hétköznapi felhasználók közé. Workshopokat tart, vásárokon, szakmai kiállításokon vesz részt, ahol a gyakorlatban nemcsak a legújabb termékeit mutatja be, de azok használatába is beavatja a közönséget. Igazi “tippek-trükkök” műsort ad, és mint tudjuk: erre nemcsak a női magazinok hardcore olvasói vevők. Végül, amikor mindenhol megfordult már, ahol hús-vér emberekkel találkozhat, visszatér online földre és saját csatornáin csavarja az ujja köré egyre népesebb követőtáborát.

Házi videó és német nyelvvizsga

A vele szemben álló vállalkozó is igyekszik megtenni, amit lehet, de ez egyelőre kevésnek bizonyul. Az anyacégtől kapott professzionális videók ugyan jól néznek ki, de sokat levon az értékükből, hogy az ezekből kinyerhető tudáshoz csak Rigó-utcai német felsőfokú nyelvvizsgával juthatunk.

 
Ugyan néha-néha akad egy-egy telefonnal készített tutorial, ami arra hivatott, hogy a versenytárs profi videójára kontrázzon, de mint sejthető, ez azért még nem elég az üdvösséghez. A távolságtartó hozzáállás pedig el is hozza az ügyfélszám kezdeti stagnálását, majd szolid, de magabiztos visszaesését.

… amelyiknek jobb a híre

Most durrogtathatnék  olyan laposra koptatott PR közhelyeket, hogy “nem elég jónak lenni, annak is kell látszani”, de azt hiszem, a példák önmagukért beszélnek. És hogy konklúzió gyanánt mondandómat egy Philip Kotlernek tulajdonított, ám valószínűleg nem tőle származó idézettel zárjam: “Két egyformán jó cég közül azt választjuk, amelyik jobb a híre. Nem kell feltétlenül ténylegesen jobbnak lennie, elég, ha csak mi gondoljuk annak. Ennek elérése pedig a PR dolga.” 

A kérdés tehát egyszerű: a te híred elég jó? És elég hangos is?