Vasalóház – a szerethető ikon
forrás: canva.com
Irodaháznak épült, szimbólum lett belőle. Egyetlen mondatban így summázható a New York-i Flatiron Building (Vasalóház) históriája, de hogy ne legyen olyan szimpla a történet, a hírnévért neki is keményen meg kellett küzdenie. Nem lövöm le azzal a poént, hogy sikerült, hiszen ma ez az a világ egyik legtöbbet fotózott épülete, ami nélkül elképzelhetetlen lenne a “Nagy Alma”.
Magyarország még a “boldog békeidőket” élte, amikor 1901-ben az Ötödik sugárút (Fifth Avenue) és a Broadway találkozásánál egy szokatlan épület kezdett kinőni a földből. Daniel Burnham tervező George A. Fuller, a Fuller Company vezérigazgatójának megbízásából fogott bele a vállalat New York-i székházának építésébe. A tervek szerint impozánsnak, nagystílűnek, tiszteletet parancsolónak kellett volna lennie, ehelyett gúny tárgyává vált a mindössze egyetlen év alatt felhúzott irodaház.
A probléma háromszöge
Eredetileg Fuller-Buildingre keresztelték, de a köznyelv következetesen “Vasalóházként” emlegette. Mondjuk, erre rá is szolgált, lévén egy háromszögletű telken épült és az optimálisnak még jóindulattal sem nevezhető adottságokat Daniel Burnham ezzel a rendhagyó alaprajzzal kompenzálta. Valóban egy régimódi öntöttvas vasalóra emlékeztetett, de itt véget is ért minden hasonlóság. A 87 méter magas, 22 emeletes építmény a maga korában New York legmagasabb épülete volt. De nemcsak külső megjelenése és magassága miatt volt figyelemre méltó, hanem az építésénél alkalmazott acélszerkezetes technológia miatt is.
Építészeti bravúr vagy öncélú magamutogatás?
Méretei és a kor legkorszerűbb technológiája ellenére a közvélemény fenntartásokkal fogadta a furcsa formájú felhőkarcolót. Míg mi a tízmillió virológus, politológus és futballedző országa vagyunk (megfelelő rész aláhúzandó), addig a korabeli New Yorkot nyugodtan nevezhetjük a 3 és fél millió önjelölt statikus városának.
Az itt élők biztosra vették ugyanis, hogy ez a keskeny (legkeskenyebb pontján, az “orr-részben” mindössze 2 méter széles belül), égbeszökő kreatúra nem bír majd ki egy komolyabb szélrohamot és egyszerűen eldől.
Ennyi pedig bőven elég volt, hogy a “vasaló” mellett ráragasszák a “Burnham szeszélye” gúnynevet is. Úgy vélték ugyanis, hogy különleges formája nem kényszerűség szülte építészeti bravúr, hanem öncélú magamutogatás.
Egy szelet pite a címlapokon
Fogadásokat kötöttek arra, hogy meddig marad talpon az épület, ez pedig témát adott a kor újságíróinak, akik ezzel a negatív hírrel folyamatosan a címlapon tartották az épületet – akarva akaratlanul reklámot csinálva a Flatiron Buildingnek.
Nem sokat javított az épület népszerűségi indexén az sem, hogy a korabeli építészek és kritikusok is fanyalogtak. Nemigen csomagolták selyempapírba a véleményüket, amikor egyszerűen csak “szörnyűségnek” nevezték, a New York Tribune újságírója pedig egyenesen azt írta róla: egy “szánalmas kis szelet pite”, amelynek vázas szerkezete elcsúfítja Manhattan látképét.
Kopj le!
Bármilyen hihetetlen, de aerodinamikai vonatkozása is van az épületnek és ez megint csak rontott az elfogadottságán. A 23. utcában, a “vasaló csúcsánál” ugyanis felerősödött a légmozgás és a városi legenda szerint a férfiak sűrűn ácsorogtak itt, hátha felfújja a szél az arra járó hölgyek szoknyáját. Olyannyira gyakorivá vált ez az időtöltés, hogy a rendőröknek kellett beavatkozniuk, ekkor terjedt el az utcanévre utaló kor szlengje “23-skiddoo”, ami nagyjából annyit tesz: “Kopás!”, “Tűnj innen!”.
Átkeretezett ikon
Kevés ikonikus épület indul ekkora hendikeppel, a Vasalóház mégis képes volt a megítélését gyökeresen megváltoztatni.
A közvélemény átformálásában Alfred Stieglitznek komoly szerep jutott. A modern művészet úttörője kezdte el az épületet másnak láttatni, mint aminek látni akarták.
A fotós a monstrum szikár alakját sejtelmes faágak mögül fotózta, így mintegy tájba illesztette a “Vasalót”. De nemcsak a látvány újszerű tálalásával, hanem mondataival is sokat tett a “rút kiskacsa” elfogadásáért. “Úgy tűnt, mintha a mozgó New York orra lenne… egy hatalmas gőzhajóé.” – Ez a mondat pedig betalált a világvárossá növő New Yorkban.
Az átprogramozott város
9 évvel a Titanic előtt a világ utazási lázban égett, a gőzhajó hasonlat pedig átkeretezte az épület megítélését, a teljesen hétköznapi használati tárgy így nemesedett a fejlődés jelképévé. A furcsa formájú irodaházból az új, dinamikus Amerika szimbóluma, Stieglitzből pedig influenszer (véleményvezér) lett, mielőtt még a szót kitalálták volna. A jól eltalált nézőpont – konkrét és átvitt értelemben is – átprogramozta egy egész város gondolkodását.
Míg a legtöbben egy a New York-hoz nem illeszkedő épületként akarták látni, addig Alfred Stieglitz és a szintén fotós Edward Steichen objektíve az épületet szerethető módon mutatta meg. Esőben, hóban, ködben fotózták, ezzel pedig az addig gyűlölt épület a városképbe szervesült. Nem kevesebb az érdemük, minthogy művészi eszközeikkel és narratívájukkal a ráragasztott “ronda és veszélyes” címkét kicserélték az “ikonikus és fenséges”-re.
Főhajtás a közakarat előtt
Bár kétségtelen, hogy a művészek sokat tettek az épület elfogadtatásáért, a Fuller Company vezetőségének ebben legalább ekkora szerep jutott, amikor engedve a közakaratnak a Fuller Building-et hivatalosan is átkeresztelte.
Paradox módon a “Vasalóház” márka épp attól vált igazán sikeressé, mert a tulajdonosa átadta felette (legalábbis az elnevezést illetően) a kontrollt a közösségnek.
Ez volt az a pillanat, amikor a tőke és a marketing fejet hajtott a népnyelv előtt és az első lépés a „ gyűlölt újdonságtól az imádott klasszikus” felé tartó úton.
https://www.nytimes.com/1903/04/03/archives/centre-for-city-buildings.html?searchResultPosition=2
https://www.pbs.org/video/treasures-new-york-treasures-new-york-flatiron-building/
