PechaKucha: az előadások haikuja

Napi két-három meeting – egyenként egy-két órában megzenésítve – mindezt hetente négyszer. A megbeszélések után menetrendszerűen a postafiókban landoló sokoldalas memók és exponenciálisan növekvő kávéfogyasztás. Jó néhány vállalatnál ez a forgatókönyv még mindig egyet jelent a tervszerűséggel és a hatékonysággal. Talán azért, mert ők még nem hallottak a prezentációk Forma–1-éről, a PechaKucháról.

Hogy a bevezetőben vázolt végtelenített „fejtágító” nem egyedi, elszigetelt eset, és hogy az ilyen szakmai összejövetelek hossza általában fordítottan arányos azok hatékonyságával, azt először két építész, Astrid Klein és Mark Dytham merte kimondani hangosan 2003-ban. Véleményük szerint szakmájuk képviselői, amint mikrofont kapnak a kezükbe, hajlamosak a világ teremtésétől indítani, hogy aztán végül a feszített víztükrű medencék fugázásának hogyanjánál kössenek ki.

A kreatív elme olyan, mint a gáz!

Látva-hallva ezeket a végtelenített barokk körmondatokat és a „never ending storykat”, a két Tokióban dolgozó építész felismerte, hogy a kreatív elme úgy viselkedik, mint a gáz: vagyis kitölti a rendelkezésére álló teret. Ha egy órát kap az előadó, akkor addig, ha kettőt, akkor addig beszél a témájáról…

És szintén e két építész nevéhez fűződik a parttalan előadásokat kizárólag a lényegi mondandóra lecsupaszító PechaKucha prezentációs technika megszületése. Az elnevezés „csacsogást, locsogást” jelent japánul, és ez annyiban mindenképpen helytálló, hogy ezzel a módszerrel tárgyi megkötöttség nélkül állhatunk ki a közönség elé. Bár így a témaválasztást illetően szabad kezet kapunk, formai vonatkozásokban viszont már annál szigorúbb a módszer.

20/20

A klasszikus PechaKucha technika 20 diát és ezek mindegyikéhez 20 másodpercnyi magyarázatot engedélyez. Az idő letelte után automatikusan egy újabb slide érkezik, és nincs lehetőség a „visszalapozásra”. Azaz gyilkos tempót diktál: ez nem a 8-as betűmérettel teleírt és felolvasott slide-ok módszere. (Igaz, máshol sem javallott kollektív olvasásórára kárhoztatni a jobb sorsra érdemes közönséget, de bőven látunk erre szép példákat. Ugye?)

PechaKucha – képhez a mondanivalót

Ha már Japánból indult a módszer, a kivitelezés is egészen japános, azaz nyugodt szívvel nevezhetjük a prezentációk haikujának.

Már csak a hasonlóság okán is. A haiku ugyanis egy jellegzetes japán versforma, szigorú szabályokkal, ami kizárólag háromsoros lehet, a sorok szótagszáma kötött (5-7-5), és az európai művekkel ellentétben a szerző itt nem ad címet a költeménynek, ahogy a sorvégi rím sem elvárt. A haiku témáját tekintve gyakran a természetből merít ihletet, a képek közötti ellentétet vagy párhuzamot pedig finom gondolatisággal vagy térbeli váltással teszi szemléletessé.

A PechaKucha pontosan ilyen: itt csak a szikár tényekre van idő, na meg a jó, nagyon jó képekre. Maximum egyszavas feliratok lehetnek a diákon, a mondanivaló többi részét élőszóban kapjuk meg az előadótól.

Egy diáról 20 másodpercnyi időnk van beszélni, azaz normál beszédtempóval nagyjából 240 karakteres szöveg fér bele a keretbe. (Ez egyébként tökéletesen rímel a beszéd és az írott szöveg átváltásának alapszabályára, miszerint 1 perc beszélt szöveg nagyjából 720 karakternek felel meg.)

Nagy elmélyülésre nem ad lehetőséget a módszer, de nem is akar. Az unalmas, véget nem érő prezik helyett itt összesen 6 perc 40 másodperc áll rendelkezésre. Pont annyira turbó, hogy a közönségnek ne legyen ideje unatkozni.

Slow üzemmódban

Akinek ez túl gyors, annak találták ki a PechaKucha lightot, ami 10 diát engedélyez, egyenként 40 másodperces időkorláttal. A visszafogott sebesség a kevésbé gyors beszédűeknek kedvez, de ott is jól alkalmazható, ahol egy kicsit – de tényleg csak kicsit – mélyebb betekintés szükséges.

Halálos és hasznos

Az itt taglalt prezentációs trend annyi követőt szerzett, hogy már Budapesten is rendszeresen találkoznak azok, akik ily módon szeretnék megosztani ismereteiket az érdeklődőkkel. Nem csoda, hogy szép karriert futott be ez a technika, hiszen számos előnye van.

A feszített tempó nem engedi meg, hogy elkalandozzunk a lényegről, az előadótól pedig megköveteli, hogy csak a valóban fontos üzeneteket fűzze a látványhoz.

Olyan önfegyelemre kényszerít, ahol a legfőbb szerkesztői eszköz a szigorú öncenzúra – már ami a szöveg terjedelmét illeti. Magyarán egy 35 másodperces anekdota, bármilyen fájdalmas is, nem fér bele az időkeretbe.

Itt nincsenek bulletpointos felsorolások, meg úgy általában szövegek sem, cserébe a közönség minden figyelmét az előadónak szenteli. A kép érzelmi nyomógombként működik, a tényeket a szónok teszi hozzá.

PowerPoint helyett üres lap

Azt gondolom, már az eddigiekből is nyilvánvalóvá vált, hogy a PechaKucha gyökeresen eltér az eddig megszokott prezentációs technikáktól. Ha kedvet kaptál, és a következő előadásodat már így tartanád, akkor ne azzal kezdd, hogy megnyitod a PowerPointot! Vegyél inkább egy tiszta lapot, és oszd fel 20 négyzetre!

Mindegyik négyzetbe (ezek szimbolizálják a diákat) írd be azt a kulcsszót, amiről az adott résznél beszélni fogsz. A „gombhoz a kabátot” elv mentén a kész szöveget majd a későbbiekben fogod megírni. Amikor eddig eljutottál, jöhet a képkeresés. A „locsifecsi” technika – bár a fene tudja, hogy ennyi kötöttség mellett miért így nevezték el? – a vizualitással indít, vagyis a képeknek valóban figyelemkeltőnek, látványosnak, izgalmasnak, elgondolkodtatónak vagy akár humorosnak kell lenniük.

És ha már itt tartasz, nincs is más hátra, mint kíméletlen pontossággal megírni a 20 (illetve a komótos tempóra szavazóknak a 10 darab, 40 másodperces) szövegeket, esetleg szerkeszteni a sorrenden, végül pedig begyakorolni az előadást.

És hogy kinek ajánlott ez a módszer? Mindenkinek, aki rendkívül kevés időt kap arra, hogy hatásos előadást tartson. Élménybeszámoló egy utazásról? Vélemény egy filmről, egy könyvről, egy színházi előadásról? A vállalat legutóbbi CSR-projektjének vagy az elmúlt év történéseinek élményszerű ismertetése? Ezekre mind tökéletes megoldást kínál a prezentációs sorozatlövő.

„Nem vénnek való vidék…”

Ha néhány fejezettel korábban a prezentációk Formula–1-ének aposztrofáltam ezt a mára világméretűvé duzzadt mozgalmat, akkor azt is be kell vallanom, hogy ez azért nem egy csodakence, ami mindenre jó a tyúkszemtől a cég pénzügyi portfóliójának felvázolásáig.

Például ahol a közönségtől számos adat megértését, összehasonlítását vagy sűrűn teleírt táblázatok értelmezését várjuk el, ott nem ez lesz a nyerő megoldás.

Valljuk be, a PechaKucha dinamikája megköveteli a magabiztos kiállást, a pörgősebb előadásmódot. A fontolva haladó, introvertált, lassú beszédű, lámpalázas előadóknak éppen ezért nem feltétlenül ezzel a prezentációs technikával érdemes kezdeni.

A PechaKucha természetrajzából kiindulva az oktatásban – ahol a hallgatóknak jegyzetelniük kell – sem túl sikeresen alkalmazható, mert nincs az a géppuskakezű gyorsíró, aki ilyen „220 feletti” tempó mellett képes lekörmölni az előadó által elmondottakat.

Ja, és itt a végén ejtsünk szót arról is, hogy azoknak sem írható fel receptre a metódus, akik a hosszas, tükör előtti gyakorlástól tikkelni kezdenek. Ez a módszer ugyanis túlságosan feszes ahhoz, hogy valaki rutin nélkül „séróból” lehozza a prezentációt. Aki ezzel a technikával szeretne a „világot jelentő deszkákra” kilépni, annak az éles helyzet előtti sokszori elpróbálás szériatartozék kell, hogy legyen.

Húsz kép pörög át, húsz másodperc a világ, szikár, tiszta szó.